Stappitzi-tó

Stappitzi-tó (Stappitzer See)

Ország(ok)	Ausztria
Hely	Alpok; Karintia, Mallnitz
Elsődleges lefolyások	Seeausrinn, Seebach → Mallnitzbach → Möll
Hosszúság	0,216 km
Szélesség	0,150 km
Felszíni terület	0,036 km²
Átlagos mélység	3,6 m
Legnagyobb mélység	6 m
Víztérfogat	0,00013 km³
Part hossza	0,68 km
Tszf. magasság	1273 m
Elhelyezkedése
Stappitzi-tó Pozíció Ausztria térképén
é. sz. 47° 01′ 04″, k. h. 13° 11′ 39″47.017777777778, 13.19416666666747.017778°N 13.194167°EKoordináták: é. sz. 47° 01′ 04″, k. h. 13° 11′ 39″47.017777777778, 13.19416666666747.017778°N 13.194167°E
Stappitzi-tó Pozíció Karintia térképén

A Wikimédia Commons tartalmaz Stappitzi-tó témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

A Stappitzi-tó (németül: Stappitzer See) egy tó a karintiai Seebach-völgyben. A Magas-Tauern Nemzeti Park szélén elterülő tó közigazgatásilag Mallnitzhoz tartozik, és 1273 méter tengerszint feletti magasságon található.

Földrajza

A Stappitzi-tó a legutóbbi jégkorszak végén jött létre. A gleccserek visszahúzódása földcsuszamlásokat idézett elő, ami lezárta a mallnitzi völgyet. Így egy 10 km hosszú tó alakult ki, amely egészen a Seebach völgyig nyúlt, és idővel a patakok hordaléka feltöltötte a völgyet. Ennek a feltöltődési folyamatnak a maradványa a tó,

A Seebach mellékágainak hordalékkúpjai egy újabb gátat hoztak létre, emögött jött létre a tó. A tó közelében 250 m vastagságú üledékek rakódtak le.

Története

Völgyelzáró tervek

Az 1970-es években az akkori Österreichische Draukraftwerke energiaipari cég egy víztározóművet tervezett a völgybe. 1979 és 1981 között földtani próbafúrások zajlottak a tó fenekén. A lakosság ellenállása miatt az erőmű terve azonban meghiúsult, és a fúrások során kinyert magmintákat geológiai és pollenanalitikai kutatások rendelkezésére bocsátották.

Őstörténeti kutatások

Az eredetileg négy, 96 m mélységig eljutó próbafúrást 1999-ben egy ötödik egészítette ki, amelynek során 160 m mélységig jutottak el a kutatók. Ezzel a völgygleccser Würm-glaciálisból származó fenékmorénáját is elérték, azonban az alapkőzetet nem. A magminták mintegy 17000 évre visszamenőleg szolgáltattak adatokat. A pollenanalízissel korabeli folyamatok kutatása vált lehetővé, melynek során a jégkorszak meleg- és hideg periódusainak változása is vizsgálhatóvá vált. Az alsó réteg elemzéséből mintegy 60 növényfaj (köztük virágzó növények is) meglétére lehetett következtetni. Abban a korban a Dráva-gleccser már felbomlott, a völgyben pedig egy kisebb gleccser volt. Az éghajlati viszonyok az erős ingadozások ellenére kedvező hatással voltak a cserje- és faszerű növények elterjedésére.

A magminták pollenjeinek tanúsága szerint a szélsőséges hideg periódusban (15000-12000 évvel korábban) eltűntek a fafélék, és megjelentek a fűfélék, majd (12000-11000 évvel korábban) újra nyírfa, törpefenyő és égerfa népesítette be a területet. Kb. 9800 éve a lucfenyő, szilfa, mogyoró és az égerfa vette birtokba a vidéket. A jégkorszak utáni meleg időszak csúcsán (6700-5000 éve) az éves átlaghőmérséklet 1 és 2, a nyári átlaghőmérséklet pedig 2 és 3 Celsius-fokkal magasabb volt mint napjainkban.

Ökológia

Állatvilág

A tó közvetlen környezete nem számít a védett madarak fészekrakó helyének, azonban az Alpokat átrepülő vándormadarak pihenőhelyként használják a helyet. Így többek között a sarki búvár és a sárga billegető is megfigyelhető a víz közelében.

A kis vöcsök populáció tó melletti költőhelye Ausztria legmagasabban fekvői között van. A havasi sarlósfecske és szirtifecske népesség számára a tó és a mocsaras vidék kiváló táplálékszerző terület.^[1]

A tóban négy halfaj meglétét mutatták ki: sarkvidéki szemling, sebes pisztráng, szivárványos pisztráng és fürge cselle.

Természetvédelmi helyzete

1986 áprilisában a tavat és környezetét természetvédelmi-, majd 2008 márciusában európai madárvédelmi területté nyilvánították.^[2]

A tó környékének védett madarai: sarki búvár, császármadár, uhu, európai törpekuvik, gatyáskuvik, fekete harkály, hamvas küllő, háromujjú hőcsik, kékbegy, tövisszúró gébics.

Ezek mellett a botos kölönte és a sárgahasú unka is védettséget élvez.

Jegyzetek

↑ Stappitzer See und Umgebung. Umweltbundesamt. (Hozzáférés: 2018. március 1.)^{[halott link]} (németül)
↑ Kärntner Landesgesetzblatt (PDF). Kärntner Druck- und Verlagsges. m. b. H., 2008. április 14. (Hozzáférés: 2009. január 19.)^{[halott link]} (németül)

Források

Füreder, Leopold: Gewässer, Nationalpark Hohe Tauern. Tyrolia-Verlag, Innsbruck–Wien, 2007, ISBN 978-3-7022-2808-8, 196–197. (németül)
Stappitzer See und Mallnitzer Seebach. Limnologische Untersuchung 2001–2002. Kärntner Institut für Seenforschung, Klagenfurt (PDF) (németül)
Fritz, Adolf - Ucik, Friedrich H.: Vegetationsgeschichte des Seebachtals. Beitrag zur Klima- und Vegetationsgeschichte des Seebachtales bei Mallnitz, Hohe Tauern, während der letzten 17000 bis 18000 Jahre. Naturwissenschaftlicher Verein für Kärnten, 2001, 393–402. (PDF) (németül)
Friedl, Thomas - Honsig-Erlenburg, Wolfgang - Petutschnig, Jürgen: Der Fischbestand des Stappitzer Sees. Untersuchung im Rahmen der fischökologischen Exkursion des Naturwissenschaftlichen Vereines 1994^{[halott link]}. Naturwissenschaftlicher Verein für Kärnten, Carinthia II., 185./105., 1995, 169–182. (PDF) (németül)